Czombos Kristóf vagyok:
»kereskedő 
»rendezvényszervező és 
»generikus spirituális segítő

 A korai évek (Egy végtelen utazás kezdete)

A spirituális utamat mondhatni nem önkéntes alapon kezdtem . Emlékszem még amikor 7-8 éves lehettem és édesanyám egyszer csak közölte, hogy akkor mostantól neki napi 1 órát "pihennie" kell és akkor maradjak csöndben és játszak egyedül a szobámban. Akkor kezdett el Reikiz-ni.
Majd jöttek az első képzések, melyekre még a szüleim révén kerültem el. Voltam én is Reiki tanfolyamon, valamint gyerek agykontrol tanfolyamon. És ekkor kezdődött minden.

Megint édesanyám hatására el-el járogattam egy társaságba (a KATÓ-ékhez) meditációkra és itt voltam először egyéni kezelésen is. A 19. szülinapomon velük voltam egy egyhetes Horvátországi hajótúrán, Delfin túrán, ami az első elvonulásomnak tekinthető. Mai napig jó szívvel és hálával gondolok rájuk.

Az első "traumám"

Minden ember életében van egy első egy nagy trauma. Nálam ez a szüleim válása volt. Az én esetemben ez még annyival volt nehezített pálya, hogy miután 7 éves koromban ők elváltak még párszor próbálták összetartani a családot és 13-14 éves koromig többször összejöttek. Bár a szándékuk nemes volt, sajnos a sokszori próbálkozás eredményeként az érzéseimtől és tőlük is eltávolodtam. Mivel édesanyámmal maradtam így (tudat alatt) őt kezdtem hibáztatni, büntetni, míg édesapámnak próbáltam megfelelni. Ehhez jött még hozzá, hogy az iskolába való beilleszkedés és tanulás nem ment valami fényesen. Mint akkortájt (és talán ma is) sokan ezt a szüleim fegyelmezéssel és szigorral próbálták megoldani.

Ezeknek a megoldása, feloldása egy folyamat volt mely mostanság a Dél-Amerikai utam alatt oldódott meg, most érzem, hogy sikerült magamnak és nekik is megbocsátanom, elfogadnom, hogy szeretnek és amikor a döntéseiket hozták akkor szentül hitték, hogy a legjobb döntést hozzák a számomra.

Sajnálatos módon a folyamatos érzelmektől való távoltartásnak volt néhány egyéb következménye is. A 20-as éveim elején voltak problémáim az alkohollal (egy buli 1 liter whisky) és a szexualitással (érzelmek nélküli szexfüggőség). Abban az időszakban ezeket nem éreztem problémának, de a későbbiekben rájöttem, hogy milyen sokszor keserítették meg az életem.

Saját lábra állás

Az önismeret útját járva sokfelé megfordultam. Voltam angyalokkal gyógyítónál, Reiki mesternél, gyógyítónál. Ami egy meghatározó "élmény", tapasztalás volt, mikor egy ilyen kezelés folyamán azt éreztem, hogy aki kezel az megpróbál manipulálni, megpróbál egy döntésre rávenni. Ez akkor nagyon meglepett, nagyon rosszul esett. Megbántva, elárulva éreztem magam. Ugyanakkor pont ez az esemény vitt tovább. Ekkor jöttem rá, hogy sokáig függtem a terapeutáimtól, konzulenseimtől, kezelést végzőktől. 2-3 hetente el KELLETT mennem egy kezelésre, különben rosszul voltam. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy "nem halat akarok, hanem megtanulni halászni".

Szokták mondani, hogy amikor a tanítvány kész a mester megjelenik. A fentiek után 2 hónappal 2013 őszén az Anahita Jóga Központban ültem Szilasi Mártinak a Théta Healing Alaptanfolyamon. Akkor még nem tudtam, de ez egy barátság kezdete is volt.

Ekkor és ennek a technikának a segítségével kezdtem felelőséget vállalni a saját életemért és kezdtem kilépni az áldozati szerepből. Mivel elkezdtem az érzelmeimhez kapcsolódni egy pozitív következmény volt, hogy lett párkapcsolatom (eddig is voltak kapcsolódásaim, de inkább csak a szexualitás mozgatott). Az elmúlt években egyre mélyebb és mélyebb kapcsolataim lettek. Mindegyiküknek hálás vagyok mert sokat tanultam, tapasztaltam álltaluk. Sok szeretetet és hálával gondolok rájuk.

Ebben az időszakban kerültem közelebbi viszonyba Dél-Amerikával és az ott lévő sámánisztikus tanításokkal is.

Ennek a három dolognak és a folyamatos önmunkának a következtében óriási változások indultak meg bennem, körülöttem.

A nagy utazás (Fiúból férfi)

2018 januárjában egy hosszabb elvonulás után jöttem rá, hogy az életemet valahol mindig szabotáltam. Nagyon ritka volt (és akkor is csak rövid időre) amikor minden életterületemen rendben volt minden (párkapcsolat, egészség, anyagiak...). Ennek a felismerése egy hosszabb, ½- ¾ éves kutatáshoz, önmunkához vezetett, amiben sok segítségemre volt ekkora barátommá vált Szilasi Márti és Inkrét Boglárka. Ezek következtében, októberben megszületett az elhatározás, mondhatnánk úgy is meghallottam (végre) a lelkem hívását. Elmegyek Dél-Amerikába!

2019 január végén édesanyám, édesapám és akkori párom kíséretében a Ferihegyi Repülőtéren búcsúzkodtunk. Visszagondolva nem tudom eldönteni, hogy bátor voltam vagy botor. Az viszont biztos, hogyha tudom mi vár rám az ezt követő hónapokban, több mint fél évben akkor nem biztos, hogy elindulok.

A városból, a nyugati létből elmenni egy harmadik világbeli országba, azon belül is az egyik legvisszamaradottabb részére, azon belül is (vagy azon kívül) pedig a jungelbe 5-6 óra útra a várostól. Talán annyit érdemes még tudni a helyről (Iquitos), hogy a világ legnagyobb olyan városa, ami sem a vasúti sem a közúti hálózathoz nem kapcsolódik. Csak hajóval vagy repülővel lehet eljutni oda.

Itt kicsit több mint 2 hónapot töltöttem, aminek túlnyomó részét a jungelben. Nem volt egyszerű. Az első napokban többször féltem, rettegtem szembesültem olyan helyzetekkel, amivel a fejlett, konformista világban soha nem találkoztam. Ilyen volt, amikor egy tenyér nagyságú pók volt a szállásunkon vagy az úton amikor a mosdóba mentem egy falazótégla nagyságú békával "találkoztam". Azt is megtapasztaltam milyen a patakból egy vödör segítségével fürdeni, vagy hogy ki lehet bírni 4 hónapot meleg víz nélkül.

Egy külön érdekes mély, életetemet megváltoztató tanulás volt, amikor 2-szer 1 hetet egyedül töltöttem 3•4 méteres bungalóban töltöttem. Ez alatt nagyon kevés ételt kaptam (reggelire és ebédre némi gyümölcsöt, vacsora nem volt), nem meditálhattam, jógázhattam, olvashattam. Egyedül voltam magammal. E mellé jött, hogy minden este egy tobacero (dohánnyal gyógyító sámán) jött és 2,5-3 deciliter dohánylevet itatott meg velem. Ez volt életem eddigi legnehezebb hete. Csak magammal, a félelmeimmel voltam együtt. Ez az egy hét teljesen megváltoztatta az életemet és elindított egy sokkal melyebb (azóta is tartó) átalakulást.

Az ez utáni hetekben, hónapokban bejártam Perut, Ecuadort és még Columbia déli részébe is eljutottam. Dolgoztam kakaófarmon, takarítottam WC-t, ültettem gyümölcsöket a jungelben, dolgoztam építkezésen vagy épp lószart szedtem. Találkoztam, tanultam curanderoktól, thai chi mestertől, jó és rossz emberekkel.

Álltalában egy helyen 2-3 hetet töltöttem és utána mentem tovább. Új város, régió, ország. Repülővel 25-30 ezer, hajóval 1 000, gyalog 1 500- 2 000, busszal 25-28 ezer kilométert utaztam. Több mint 30 helyen aludtam. Semmi nem volt állandó az életemben. Se a helyek, se az emberek, se a munka, se az ételek, s ezek miatt én is folyamatosan változtam.

A folyamatos változás, barangolás, hogy folyamatosan kiléptem a komfortzónámból, a véget nem érő önmunka eredményeképpen a kezdetti félelem, rettegés, iszonyat szép lassan átalakult. Egy idő után már nem okozott gondot egy teljesen idegen városba (ami sokszor 1 000 km-re volt) való átmenet és újrakezdés. És egy idő után már azzal se volt problémám, ha új országba mentem. A kommunikáció is egyre könnyebb és könnyebb lett, így az önbizalmam, magabiztosságam is nőt. Már nem okozott problémát, ha reggel jött az érzés és délután már utón voltam.

Júliusban új kihívást kezdtem érezni. Itt volt az ideje hazatérni. Ez újabb kihívásokat, feladatokat állított elém. Augusztusban hazaérkeztem és elkezdtem szervezni az életem, de most már egy másfajta szemlélettel, egy sokkal tudatosabban.

Az út megváltoztatott, átalakított. Sokkal tudatosabb lettem, tudom, hogy a mások segítése az életfeladatom része, az életfeladatom. Tovább kell tanulnom, hiszen az élet egy folyamatos tanulás, fejlődés.

Továbbá szeretném a kint megtapasztalt, meglátott kultúrát megmutatni az itt élőknek.